Jó újra látni téged

(novella)

Utálta a csendet. Elnyúlt a hideg, kemény földön, és a fehér plafont bámulva várt kifogyhatatlannak tűnő türelemmel. Pedig Mary Jane csak akkor jön, ha már nincs türelme várni rá.

Jó volna újra látni Téged.


… Rob már meg se tudta volna mondani, mióta ismeri Mary Jane-t. Először egy háromórás vonatút során találkoztak. Hogy hová tartott épp, mikor és miért, arra már rég nem emlékezett, de mintha nem is számított volna: a leglényegesebb az a három óra volt, amíg együtt utazott a lánnyal, és végigbeszélgették azt a rémesen rövid időt.

De találkoztak azóta repülőn is. És még vonaton négyszer, kétszer távolsági buszon, sőt, egy alkalommal még a metrón is, pedig a lány nem is a városban lakott. Elkísérte őt egy jó darabon (természetesen, csak hogy nehogy eltévedjen ezen az ismeretlen helyen), és el is késett miatta a munkahelyéről - kirúgták, de aztán úgy érezte, megérte azért a csekélyke másfél-két óráért, amíg együtt lehettek, mielőtt eltelik újabb egy vagy két év a következő találkozásig.

A legelső találkozás óta Rob furcsa szokást vett fel: szüntelenül kereste a lányt maga körül. Soha nem kérdezett utána, nem kereste az interneten, és nem mászkált direkt arrafelé, ahol sejtette, hogy lehet. Nem, mert a szerencsében és a sorsban bízott, mert hitte és hinni akarta, hogy először is a szerencse és a sors hozta őket össze. Állandóan élt benne a remény, hogy Mary Jane újra felszáll ugyanarra a vonatra, mint ő, és megtalálja a fülkét, amiben ő ül, és odamegy hozzá, és újra beszélgethetnek. És ez az alkalom, bár sokszor hosszú és kínzó várakozás után, amikor már letett róla, hogy valaha is látja, de mindig eljött, és tönkretette azt a gyermeteg dühöt, amit magában táplált a lány hiánya miatt. Olyan volt ez, mint valami titkos, életet adó vágy, már-már szerelem - pedig a lány igazi nevét se tudta.

Mary Jane.

Kiskorában mindig gyermetegnek, éretlennek, későn érőnek mondták a szülei, és tudta, hogy ez is csak nekik ad igazat. A lány hosszú, vörös haja és az elbűvölően zöld szeme miatt kapta ezt az idétlen nevet - Robnak mindig a Pókember-sorozat bombázója jutott róla eszébe, és a lányról álmodozva néha elmerengett, hogy talán ő ennek a titokzatos Mary Jane hasonmásnak a Peter Parkere. Persze ezt soha nem merte volna mondani a lánynak…


… Mary Jane. MJ. Rob ujjai furcsa tartásba merevedtek, mint valami szokatlan mudra - maga fölé emelte, és érdeklődő kifejezéssel nézte a kezét: behajtott középső- és gyűrűsujj, a többi lazán, hanyagul nyújtva. Megnyalta kiszáradt ajkát, karját a plafon felé emelve hátracsapta a kézfejét, és elképzelte, hogy a csuklójából sűrű, ragadós pókfonál röppen a magasba, mint a képregényben. Lelki szemei előtt a nyúlós anyag a sarok közelébe csapódott, egy lecsüngő vége nyákosan himbálódzott jobbra-balra, és opálos fehéren meg-megcsillant, ahogy ráesett a napfény.

Klassz! - gondolta, és elkaccantotta magát. Kurta nevetése másodpercekig visszhangzott a kopár falakról.

… Mary Jane imádott beszélni - Mary Jane rengeteget beszélt, és Rob imádta őt hallgatni: ha a lány akár egy pillanatra elakadt volna, ő egyszerűen csak rákérdezett valami ostoba, lényegtelen apróságra, és már jött is az újabb szóáradat. Rob a legelső három óra után is úgy érezte már, hogy mindent tud a lányról. Az iskoláról, a barátairól, a szüleiről, és MJ szüntelen csacsogása közben ő megszerette és meggyűlölte a lány történeteiben szerepelő embereket, mintha valóban ismerné mindet. Utálta a „legjobb barát” Ivettet, aki állandó dráma volt Mary Jane életében, és a szívébe zárta a lány hóbortos, szeretetre méltó apját. A beszélgetések után tele volt haraggal és értetlenséggel, szánalommal, szeretettel, megkönnyebbüléssel, felháborodással és belenyugvással, és ezek az érzelmek körülfonták és nem engedték szabadon órákig, napokig, hetekig. Aztán hiányozni kezdtek. Hiányozni kezdett Mary Jane, és miközben unalmas hétköznapjaiban futotta a szokott köröket, lopva lesett körül a tömegben újra és újra a lány után.

Számolta az elmúló napokat. A leghosszabb idő, amíg a lány felbukkant, egy év és nyolc hónap volt, és ő a körmét rágva figyelte, hogyan közeledik a határidő a következő találkozásig. Az utcán, az emberek között pislogni is alig mert, nehogy elszalassza a pillanatot, mikor feltűnik a lány a csupa idegen arc között.

Jött és eltelt az egy év és nyolc hónap, és Mary Jane nem jött…

Rob meg volt sértve. Dühös volt és átvertnek érezte magát: Mary Jane késik, Mary Jane nagyon sokat késik az életéből. A pofátlan…! Alig járt haza, kereste a lányt. A pályaudvarokra járt folyton, jegyeket váltott a vonatokra, felszállt, és leszállt az indulás előtt, mert Mary Jane ezen úgysincs fönt, de talán felszáll egy másikra…

… Rob a fogát csikorgatta, a plafonra vicsorgott, ahogy felidéződött benne a régi düh. Így utólag attól félt, hogy ha akkor Mary Jane valóban a szeme elé kerül, talán még bántotta is volna haragjában. Ocsmány, gonosz dolgokat vágott volna a fejéhez, hogy sírni lássa, pedig dehogy is akarta őt megbántani… szerette őt, mindennél jobban. És hitte, hogy őket valami sokkal erősebb köti össze, mint az a nyákos, ragacsos pókfonál.

Tekintete a plafon sarkába tévedt. A fehér, ragacsos anyag összevissza tapadt a falakra, mint egy odaköpött rágógumi.

… Az egy év és nyolc hónap letelését követő időszak olyan volt, mint egy rémálom - szinte érezte, hogy megőrül. Nem, az talán kicsit erős… hiszen csak kereste a lányt. Nem csinált semmi rosszat, csak kereste - szinte megszállottan.

A düh fásultságba, a fásultság félelembe fordult: ugye, Mary Jane jól van? Talán megbántotta őt? És Mary Jane nem került elő, és ő kereste tovább, nem ment haza többé, nem aludt…

Mary Jane hirtelen bukkant fel a tömegben…

… A keze ökölbe szorult, és dühösen a hideg, kemény földre csapott maga mellett. Az a kegyetlen játszadozás! Hogy tudott megbocsátani a lánynak?!

Pláne, hogy Mary Jane megint késik.

… felbukkant és eltűnt. Csak egy villanás volt a kabátok és sapkák között, és Rob nekilódult és mindenkit félrelökdösött, de az egész pályaudvaron nem találta a lányt. Szánalmasan érezte magát, sírni és üvölteni kezdett, és tudta, hogy mindenki bolondnak nézi, de azt is tudta, hogy nem az. Biztos volt benne, hogy Mary Jane itt van valahol a közelében.

Öt nap múlva látta újra, de a lány megint eltűnt. Rob magában esküdözött, hogy a következő alkalommal nem szalasztja el - és a következő alkalom a rá következő második napon volt, de Rob megint nem tudta elcsípni Mary Jane-t. És Rob tele volt gyűlölettel és önváddal, és magában új lehetőségért könyörgött.

És a lehetőségek jöttek, és mind elúszott, egytől egyig. Rob naponta látta a lányt, aztán naponta többször, és ez egyre dühösebbé tette. És a lány mind közelebbről tűnt el, és mikor találkoztak, az katasztrofális volt…

Tisztán emlékezett rá, és ha lehunyta a szemét, minden élesen kirajzolódott előtte. Mary Jane a peronok közelében állt és egy férfivel beszélgetett, akinek a kezét fogta - Rob érezte, hogy elönti az adrenalin. Odacsörtetett a lányhoz, és bár félt, hogy nem tudja majd, mit mondjon, de mikor már előtte állt, elemi erővel tört ki belőle az elmúlt évek minden elkeseredése. Üvöltött. És mikor a lány a bocsánatkérések helyett csak állt tovább udvariasan értetlenkedő mosollyal, ő taszított rajta egyet.

… A padlón fekve összeráncolta a homlokát, és arra gondolt, micsoda szerencse, hogy az a nő nem Mary Jane volt. A nőnek is vörös haja volt - olyan narancssárgás, és a színét viszont pokolian ütötte a vértócsa, ami olyan drámai lassúsággal növekedett a teste körül. Hú, micsoda balhé volt!... Rob emlékezetében vidám közönnyel szemlélte a nyüzsgő embereket, aztán otthagyta a tömeget: egész egyszerűen meg kellett keresnie az igazi Mary Jane-t.

Gondterhelten sóhajtott egyet. Nem szabadott volna ottmaradnia, most már tudta.

… Nem tiltakozott, amikor elkapták - kedvesen, bizalmasan mosolygott, tudta, hogy csak egy félreértésről van szó, és azt is tudta, hogy rövidesen a rendőrök is megértik majd, mi a helyzet. Töviről hegyire elmesélte, mi történt, de a tekintetükben csak nem csillant megértés: gondterhelten, ijedten, sőt, undorral néztek rá. És ő vállat vont, és kért egy cigit.

Nem szolgálták ki. Még csak nemet se mondtak, csak összenéztek, és Rob látta a tanácstalanságot a szemükben. Ezért tovább beszélt: megmagyarázta, hogy nem akarta ő bántani azt a hölgyet, csak összekeverte őt egy lánnyal, akit nagyon szeretne megtalálni, és hogy legyenek szívesek, kerestessék. Mary Jane a neve, és elmagyarázta, hogy néz ki…

… Azóta csak teltek a hetek, és ő itt várt. Azt mondták, pihenésre van szüksége, és ő beleegyezően vonogatta a vállát, és pihengetett a négy hófehér, csupasz fal között. Az első napokban kérdezgette, hogy azért keresik-e Mary Jane-t, és ők mindig biztosították róla, hogy ne aggódjon, keresik őt, és bizonyára nagyon hamar meg is fogják találni.

Aztán már akkor is mondták, ha Rob nem kérdezett semmit. És nem értette, és néha mondta, hogy már nem kell kerestetni, mert a lány el szokott jönni hozzá.

Most is el fog jönni, csak várni kell. Engedni kell, hogy átjárja a hiányérzet, a vágy, a kín, és akkor meghallja a hangját újra.

- Jó újra látni Téged.

Rob elhúzta a száját - mostanában talán kevesebbet beszél, mint máskor. Erőtlenül a lány felé fordult, és végigmérte Őt, aki pont ugyanolyan ragyogón és csodálatosan állt mellette, mint legelőször.

- Hogy vagy? - suttogta Rob halkan, rekedten, nehogy meghallják odakint. És Mary Jane mosolygott, és beszélni kezdett: a szavak kimondatlanul lebegtek az üres szobában a magányosan heverő férfi körül.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés