A mások dolga

-novella-

Zuhog az eső, a villamos meg sehol. Morcos emberek, nyakig begombolkozva ácsorognak a megállóban. Egészen hátul, az üvegfalhoz nyomódva egy néni csúnyán fintorog a mellette álló férfira, aki szorgalmasan köpködi a füstöt. Egy lány a mobiljával veszekszik, és hozzá lendületesen gesztikulál, amivel többször megböki az előtte álló kisfiú sapkáján a bojtot. Egy munkába igyekvő fiatalember vigyorogva figyeli a jelenetet, már alig várja, hogy egy nagyobb dühkitörés lerepítse a gyerek fejéről a tökfödőt. Újabb emberek érkeznek az aluljáróból, próbálnak behúzódni a megállóba, aminek köszönhetően a néni egészen a falhoz préselődik, a férfi kezéből valaki véletlenül kiveri a cigarettát, és a lány is kénytelen lerakni a telefont. A kisfiú, a mit sem sejtő győztes, unott képpel zenét hallgat, ő nem lát, nem hall semmit ebből a nyűgös reggelből.

A tömeggel érkezik két nő is, ők felkészültek, esernyő van náluk, nem szorulnak rá a nyomorgásra. Mellettük egy lány áll, hatalmas oldaltáskával, kapucnis kabátban, őt sem bántja az eső, és különben is, aki kényelmeskedik a megállóban, azzal könnyen megeshet, hogy nem fér fel a villamosra, ő pedig nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy holmi esőcseppektől beijedve megkockáztassa, hogy várnia kelljen a következő járatra. Késésben volt, az előadás tíz perc múlva elkezdődik nélküle is, neki pedig még legalább húsz perc az út az iskoláig.

 „ Elnézést a késésért, tanárnő kérem – fogalmazta meg magában a kifogást -, messziről jöttem és ÓRIÁSI volt a dugó. De itt vagyok végre, beérkeztem épségben és nagyon szeretnék maradni.”

Minden szóért kár, a Farkas nem ereszti be, ha öt percnél többet késik - talán felesleges is próbálkozni. Meghúzhatja magát addig a könyvtárban, és utólag majd szerez valami igazolást, hogy kihúzzák a hiányzók listájáról. Nem, ez nem fog működni, a Farkasnak köztudottan nincs lelke, nem lehet hatni rá sem könnyekkel, sem észérvekkel. Egyetlen kifogásként az elhalálozást fogadja el, ahhoz pedig a lánynak csöppet sem fűlött a foga. Nincs mit tenni, el kell fogadni a vereséget. Az a fránya óra! Rohan, ha neki sok a dolga, és vánszorog, ha unalmas az előadás, vagy ha épp a villamosra kell várni… A sárga szörnyetegnek viszont színét sem lehetett látni.

Idegesen kotorászni kezd a táskájában a telefon után, mennyi lehet az idő? Mióta ácsorog itt? És miért beszélnek ilyen hangosan ezek a nők?

-          Vettem neki karácsonyra olyan zenekütyüt – hadarja a vörösebb hajú, kerekképű -, tudod, amit a fiatalok úgy szeretnek.

-          MP3 lejátszót? – érdeklődik a másik, kevésbé vörös, ráncos nyakú.

-          Nem, nem! Azt állítólag már „senki” nem használja. Látod, nem is jut eszembe mi a neve, jön valami új és a régi hirtelen ciki lesz, pedig pár hete még odavolt érte.

Jöjjön már az a villamos - forgatja a szemét a lány –, ez a fecsegés kibírhatatlan! Biztos valami elkényeztetett tizenévesről van szó, azok nyekeregnek annyit a „kütyüjeik” miatt – gondolta és kissé arrébb húzódott a nőktől, akik bántóan éles, nyekergő hangon folytatták a diskurzus.

És igen, már jön is, még egy megálló és ide is ér! Csoda történt, az előbb még nem volt sehol, most meg hirtelen itt terem, mint egy jóságos tündér. Vagy a zsebből kínálós dohányárus a rendőrségi razzia után…

Felbolydul erre az üvegkalitka alatt meghúzódó tömeg is, egymást beelőzve próbálnak minél közelebb férkőzni a sínekhez, a rutinosabbja gyors helyzetelemzéssel még az ajtók helyét is megsaccolja és ártatlan képpel, óvatosan odasomfordál, nehogy mások is gyanút fogjanak.

A lány jól tudja, hol nyílik majd az ajtó, rendszeresen utazott ezen a vonalon, de leülni nem volt sietős neki. Mélységesen megvetette azokat, akik lesunyt fejjel törnek az élre, nem törődve azzal, ki löknek fel, csak hogy pár megállóra mindenképpen letehessék elpuhult testüket egy húgyszagú ülésre. Az emberek szánalmasak – állapítja meg nagy bölcsen, ami már-már rutinnak számít nála.

Maga elé engedve egy nénit és a két locsi-fecsi nőt, ő is felnyomul a szerelvényre. Az öregasszony, ahogy arra számítani lehetett, azon nyomban betámadja az ajtóhoz legközelebb eső ülést, amivel persze feltartja a többieket, akik szeretnének volna beljebb húzódni. A két nő lányos zavarában első pillanatban el sem tudja dönteni, hová üljön, ezért forgolódva topognak a kocsi közepén, amivel még jobban felbosszantották a mögöttük veszteglő lányt.

Birka népség! – hőbörög magában, és komótosan elfoglalja az egyik ablak melletti ülést, már teljesen megfeledkezve arról, hogy az imént magában szidalmazta azokat, akik pár percnyi utazás miatt képesek leülni.

Azzal a biztos tudattal, hogy mindenképpen el fog késni, előveszi táskájából az aluljáróban szerzett napilapot és mögé rejteti az arcát. Közben fél füllel hallja, hogy valaki rá szól a vörös hajú párosra: Menjenek má’ beljebb! Azzal helyet is foglalnak, egyikük a lány mellé ül, a másik a vele szemben.

Remek – morgolódik magában, és egy pillanatra kikukkant az újság mögül; a nők valóban ott ültek és jelentőségteljes pillantást vetettek rá. Szóval egymás mellé akartok ülni – vigyorgott magában a lány –, abból nem esztek, én innen fel nem állok a Stadionokig.

Az utolsó ember is felpréselte magát, aki még tudta és az ajtók, csattanva bevágódtak. Amerre az ember elnézett, mindenütt szürke, bezárkózott tekintetek, néha egy-egy gyanakvó oldalpillantás, máskülönben a saját világában időzött mindenki, és igyekezett minél kevesebbet tudni a körülötte állókról. Kivételek persze mindig akadnak, ott van mindjárt az a rosszul öltözött, zsíros hajú srác, aki majd lefolyik a székről álmában - biztos még a végállomáson támolygott fel. Vele átellenben két kamaszlány heherészik valamin, edzőcipőjükből roppant „egyedi” módon, ugyanolyan szivárványszínű cipőfűző kandikált ki, mint minden harmadiknak manapság. Gyenge próbálkozás az uniformitás útvesztőjéből való kijutásra.

 Egy széksorral arrébb, más stílust képviselő ifjú hölgyek cseverésznek kedélyesen, jóval halkabban és kimértebben. Talán valamivel idősebbek is. Jól láthatóan ők egy másik tábort erősítenek – úgy festenek, mint akik egy katalógusból léptek elő, nagy gonddal összekuszált hajuk és lazán odarittyentett „egyensminkjük” is ezt a benyomást erősítette. Majd hirtelen, teljesen vártalanul, az egyikőjük előkapja a telefonját és izgatottan pötyögni kezd vele, a másik udvariasan unott képpel várja a „csodát”, amit mindenképpen hallania kell.

Váratlanul egy fekete hangú fiú, erőltetett érzékiséggel nyekereg bele a jármű utasterének alapzajába. Többen odakapják a fejüket, még az alvó fiú is röffent egyet álmában. Sokan bosszúsan összeráncolják a szemöldöküket, az ajtó mellett kuporgó néni egyenesen fel van háborodva, és véleményét kéretlenül is azonnal közli a szomszédjával, a bojtos sapkás kisfiúval, aki csak bólint, de a fülhallgató azért a fülében marad.

A lányt is zavarja a zenebona, nem szerette az ilyen nyekergést, de véleményét megtartotta magának, pedig az öregasszony már nyújtogatta is a nyakát, hogy panaszkodó társat találjon magának a kisfiú helyett, aki időközben felállt és az ajtóhoz oldalgott.

A vörös nők zavartalanul csevegnek tovább:

-          Hányadik megálló? – kérdezi a ráncos nyakú.

-          Azt nem tudom, de felismerem majd. Régen jártam erre – feleli a másik. – A férjem szokta tudni az ilyesmit, rendszerint le is írja, hogy hol kell leszállnom, de most figyelek.

-          Mi a neve a megállónak?

-          Stadionok.

Szuper – motyogja a lány maga elé -, akkor, ha nincs szerencsém, még a metróban is hallgathatom őket.

Lassan vánszorog a villamos végig a körúton, minden megállóval nő a zsúfoltság a kocsiban, főleg, hogy senki nem akaródzott beljebb mászni.

A lány feláll, a következő megállónál le kell szállnia, és szeretné megelőzni a nőket, akik újra a karácsonyról kezdtek csevegni és kissé hajba kaptak azon, hogy mi a legideálisabb ünnepi menü. A néni is összeszedte magát, fájós lábakkal nem lehet csak úgy felpattanni és élt benne is az öregek állandó félelme, hogy lassúsága miatt nem tud majd leszállni, a felfelé törő tömeg pedig elsodorja majd az ajtótól.

Piros lámpa, a kocsisor ideges dudálások kíséretében araszol át a kereszteződésen, a villamos vesztegelni kénytelen, míg az utolsó jármű is eltakarodik az útjából. A mozgolódás megélénkül a kocsiban, mindenki feláll, aki le akar jutni, egyedül ráncos nyakú és kerekképű nem mozdul. A lány idegesen pillantgat feléjük: Talán nem veszik észre, hogy ott az UFO? Szólni kéne…

Aztán úgy dönt, ez nem az ő dolga, nincs kedve idegenekkel cseverészni és egy megállót különben sem olyan fárasztó visszasétálni.

A villamos megáll, kinyílnak az ajtók, de a vörös hajúak nem mozdulnak továbbra sem. Most már késő szólni, le kell szállni, különben a felszállók nem engedik le. Sietve lepattan az utolsó pillanatban, az ajtó már berreg és a járdán ácsorgók türelmetlenül lökdösik egymást felfelé.

-          Az ő dolguk – ismétli el magában, és többé nem törődik a nőkkel. Sietnie kell, ha még át akar érni a zöldön, talán valami csoda folytán a Farkas késik egy kicsit és nem tűnik fel neki, hogy nem ért be időben.

Még jó, hogy előrelátóan az utolsó kocsiba szállt fel, így nem kell átverekednie magát a tömegen és futva átér még a piros jelzés előtt.

Alig hogy a lába érinti a járdát, hirtelen éles kürtszó hasít a levegőbe, az emberek egyszerre fordulnak az út irányába. Hatalmas csattanás, sikolyok, mutogató emberek… egy kamion még át akart érni a zöldön, a csúszós úton a vezető elveszítette irányítását a jármű felett és belerohant az induló villamosba, éppen az utolsó szerelvényt találta telibe.

A lány zsibbadtan nézi a roncshalmazzá vált szerelvényt, még mindig cseng a füle az ütközés zajától. Jobbján megjelenik egy ezüstszürke, berakott hajkorona; a néni volt az a villamosról:

-          Istenkém, de jó, hogy idejében leszálltam! – sóhajtja szörnyülködve erőtlen vénasszonyhangján.

 Nem képes tovább ott ácsorogni, szaladni kezd a metróbejárat felé. Az ellenőrrel mit sem törődve rohan le a lépcsőn, és még éppen idejében sikerül besiklania a csukódó ajtón. Azonnal leveti magát az egyetlen üresen maradt helyre, egy borzasztóan kövér férfi és egy újságot olvasó idős úr közé. Szíve vadul kalapál, úgy pislog körbe ostobán, mint egy riadt kisgyerek, akit elhagytak a szülei az állatkertben.

Rápillant a digitális kijelzőre, most már biztosan elkésett, pedig kis híján sikerült igazolást szereznie…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés